Hát ez gyorsan ment. Vigasztalhat a tudat, hogy ezt most nem én kúrtam el. Aztán belémkúszik a gyanú... biztosan nem? Szakítottunk. Vagy sem. Vagy majd akkor majd fogunk. Vagy nem. Mert ugye a jó ég tudja csak. A helyzet komplikált, de legalább nehéz is mellé. Adott egy gonosz, igazi lelkiterroros ex (fél-ex...?), meg egy kisgyerek. No meg én. A tuti recept az állandó drámához. Már ha a tisztelt felek úgy akarják. És akarják, húú de akarják. Persze nem mindenki. Csak aki nem tudja megemészteni, hogy 10 év elnyomás után (nem kell sajnálni az embert se -mindenkivel csak annyit, amennyit enged, ugye) valaki feláll, és beint. És ott van, és segít neki is, gondoskodik róla is, sőt még jót is tett a dolgaiknak, hogy nem kell 0-24be nézni egymás képét. Már ahogy az lenni szokott ugye. Aztán kiderült, hogy vagyok én. Fogalma sincs róla ki vagyok, arról főleg nincs, hogy mióta vagyok egyáltalán (ugye lehetek még abból az időből mikor az ember ott lakott, de jöhettem volna 1 hete is akár). Csak arról, hogy vagyok. No, hát kérem ember telefonja már át is lett turkálva, és számon lett rajta kérve hogy hogy képzeli, hogy ő mással hentereg. Az én emberem, az erős jellem meg végül majdnem megkúrta. Épp csak hogy a csaj nem hagyta. Igen, igen, bizony, a mindenkori feleség győzelme a mindenkori utód felett. Meg a mindenkori férj megalázása, hogy lám, ha megfogom, feláll neked. Mert olyan fasza csaj vagyok. Hát jah, vagy mert ha valaki 6 óra visítás, ordítás, stb közepette kapja hogy egy utolsó szemét aki tönkretesz mindenkit, akkor lehet megtörik. Főleg ő. Mert igen, ő ilyen. És a világ legszemetebb dolgának érzem, hogy ezzel visszaél az a nő, aki amúgy a gyereke anyja. Ennyi szeretet legyen, maradjon egy emberben aziránt, akivel 8-10 évig megosztotta az életét. Ennyit tisztelet legyen egy másik irányába, főleg akit mindenáron vissza akar kaparni magához, hogy tudom hol tudlak megtörni, és ezért nem ütök oda. Persze most az ember össze van megint zavarodva mint a picsa, és azt hiszem a nevét sem nagyon tudja. Érthető. Meg is értem. Ezzel együtt persze dühös is vagyok, csalódott is vagyok, sokminden vagyok. Már ahogy az ilyen helyzetekben gondolom normális. Most -megint- ott tartunk, hogy akkor ő kitalálja hogy akkor tulképp mit, meg főleg kit is akar. De azért szeret. Egyik felem hiszi, a másik nem. Nem tudom, hogy csak túl idealistán állok -e a szerelemhez, vagy egyszerűen csak tudomásul vettem már, hogy igen az élet baromi sokféle tud lenni, teljesen észbontó helyzetek tudnak kialakulni, és abból kell gazdálkodni, amink van. Persze bárki másnak lehet én is azt mondanám, hogy kisanyám húzz a fenébe, nem kell ez neked. De mint tudjuk a szerelmes ember idióta. Én meg ráadásul amúgy is az vagyok. Szóval most aztán főleg nagyon. Meg aztán amin ki vagyok ,de úgy hogy szívesen ütném azt a picsát. Hogyaszongya kérem szépen, ő tudni illik egy rossz apa. Az az ember, aki úgy van maga alatt attól, hogy néha (!) nem minden nap látja a gyerekét, hogy nem fürdetheti-altathatja minden nap ő maga, hogy nincs ott minden nap mikor felkel, hazajön oviból, stb. És egy utolsó aljas szemétnek érzi magát, amiért meg meri engedni magának azt a luxust, hogy próbál(na) boldog lenni, máshol, mással, másképp. És ha végképp nem lát más megoldást, inkább visszaeszi a fene egy lájtosan szar, keményen elnyomós házasságba is, csak hogy a kurva kölykével legyen. Kérem tisztelettel, ilyen egy rossz apa. Én a seggem vertem volna a földhöz egy ilyen rossz apáért. És számomra az az elképesztő a dologban, hogy képes, és elhiszi magáról, és bebeszéli magának. A gyerek meg trenírozva van, és még rá is tesz egy lapáttal. Nem mintha egy 4 éves olyan különösebben nagy geci tudna lenni, ő csak az apját akarja, meg az anyját, meg a kis családi idillt, és nem nagyon lehet elvárni tőle, hogy felfogja, hogy van olyan, hogy nincs. És igen, néha én is egy gecinek érzem magam, de tudom hogy se én, se az apja nem teszi tönkre az életét. Max az anyja, aki hangolja érdekei szerint. És abban is biztos vagyok, hogy 10 év múlva, ha a gyerek megkérdi az apját hogy apa te miért vagy egy roncs? és azt válaszolná neki hogy azért mert otthagytam a szerelmem hoyg felnevelhesselek, hogy 0-24ben ott lehessek, csak közben beledöglöttem, nos akkor az a gyerek jó eséllyel azt mondaná rá, hogy dehát miért tettél ilyet. És hogy inkább látnálak kevesebbet, de boldognak, mint így. És ebben biztos vagyok - ugyanis a mi családunkban megesett ez a dolog. És én is ezt mondtam. Hogy baszd meg és ne áldozd fel magad értem, mert egy roncs vagy tőle, és azt sem a jóisten szívja ám meg, hanem én. Szóval sok minden van itt. Dolgok, amiknek egy részét nem is értek talán. Nem tudom. Azért most nem szívesen vagyok a magam bőrében.
Hogy akkor hogyan tovább? Nem tudom. Akárhogy agyalok is, valahogy mindig arra jutok hogy ez igenis az én hibám és az én felelősségem is. Mert engedtem hogy ne kommunikáljunk, mert hetek óta ott van bennem a stressz és látom rajta hogy egyes dolgokat nem jól visel és szar neki, de ez utóbbin időnként még alaposan be is sértődtem magamban (ugye ugye, a hülyepicsaság), ami persze nyilván látszott, gondolom. Meg azt is gondolom, hogy az ember tegnap olyat talált mondani, hogy neki fogalma sem volt róla hogy őt ennyire szeretem. Hogy azt tudta, hogy igen, de azért erre nem számított. És igen, lehet hogy ha a csávóm tudta volna az elmúlt 2-3 hónapban hogy mi is a lányka fekvése, akkor lehet benne is másképp van 1-2 dolog. És nem biztos, hogy nem érdemlek ki én is néhány alapos pofont, ha azt veszem, hogy a világon kb. egyetlen vagyok akivel ez az ember valaha képes, de leginkább hajlandó volt úgy, és olyan dolgairól beszélni, amikről. És amikor egyszercsak azt éreztem, hogy valahogy nagyon elhallgatott ,akkor bizony számon kértem ezt rajta. Nem annak szántam a dolgot, de nagyjából az lett belőle, pedig ésszel még talán fel is fogtam, hogy ha hirtelen megváltoznak a dolgok, az lehet hogy nem csak az ő "hibája", de inkább beduzzogtam rajta, hogy velem ilyen történhet. Pedig történhet. És ha valaki nem úgy lép fel, hogy ahhoz oda tudjak menni és beszélni tudjak vele, akkor ahhoz nem mennek oda, és azzal nem beszélnek. Ez egy egyszerű képlet. Az a baj, hogy igaz, amit az önbizalomról mondanak. Hogy mindent elkúrsz, ha nincs elég. Nekem pedig nagyon nem sok van. Persze mindenki azt hiszi én vagyok a világmegváltó határozott alfanőstény, a valóságban meg csak egy kis hülye vagyok, aki azt tudja ugyan hogy mit szeretne, csak azt nem nagyon hiszi el, hogy olyat ő kaphat is. És ez sajnos meghatározza a problémakezelést. Ugye nem mindegy, hogy ha a csávódnak nem áll fel, akkor azt gondolod -e, hogy szar napja volt, vagy azt, hogy biztos nem kellesz már neki, ronda vagy. Mert előbbi esetben kb. azt fogod adni, amire szüksége van: szeretet, megnyugtatás, egy ölelés meg egy sör után egy jó alvás. Ha meg magadra veszed, csak a hiszti jön, amire ugye nyilván szüksége van, ha már úgyis akkora szar napja volt. Márpedig ha azért nem megy, mert nem kell neki a csaj, el se jut oda a dolog, hoyg kiderüljön feláll(na) -e. Szóval na. Nem akkora baromság ez az önbizalom dolog. Csak kérdés, hol osztogatnak ilyet. Kiállnám párszor a sort, hátha jobb lesz. Áh, néha jó lenne tutira tudni mi van a halál után. Ha csak a semmi, ide nekem a kötelet. Najó. Elő a lőfegyverekkel inkább. Az hatékonyabb. Csak nincs kedvem véletlen újjászületni. Terminálom magam. Se nem alszom, se nem eszem túl sokat. Cserébe legalább hányok az idegtől (no meg talán részben a piától is, bár 3 óra alvással se vagyok másnapos, tehát inkább mégse), kicsit remeg a kezem, és rohadt fáradt vagyok. Szóval jobb a világ a baromságaim nélkül most azt hiszem.
